A sumákolás, mint magyar módszer

 

Ez bejegyzés már elég régóta érlelődik bennem, de most a Hosszú Katinka ügy kapcsán még inkább felerősödött bennem, hogy meg kellene írnom. Arról szól, hogy van egy ilyen sumákolós mismásolós vezetői és munkatársi magatartás, ami nem hogy segítené, egyenesen gátolja bármilyen szervezet működését, fejlődését.

Hosszú Katinka kiállása a nyilvánosság elé azt erősíti bennem, hogy aki már rendelkezik külföldi tapasztalatokkal bármilyen területen, az rögtön látja, hogy egy adott területen mi a probléma. De valahogy a magyar vezetési kultúrába nem fér bele az, hogy a munkatársak, beosztottak, alacsonyabb pozícióban lévők javaslatait meghallgassák, megfogadják. Pedig ebben az esetben is erről van szó. Adott egy sportoló, aki a teljesítményének köszönhetően eljut a világ különböző pontjaira, és látja azt, hogy miként mennek máshol a dolgok. Hallomásból, személyes megtapasztalásból látja azt, hogy milyen feltételek között készülnek az ellenfelei, és ezek alapján javaslatot tenne a szakmai szövetségnek, hogy milyen változtatásokat kellene tenni. Nem csak saját érdekből teszi, hiszen ha akarná, akkor saját maga számára meg tudná teremteni a feltételeket, hanem úgy gondolja, hogy az általa elővezetett javaslatok a többi sportoló felkészülését is támogatná, hiszen egy mozgáselemző szoftvert bármelyik úszó használhatná. De itt a reakció annyi, hogy eddig is milyen sok érmet hozott az ország a versenyekről, tehát a felkészüléssel nem lehet gond. Ez igaz is, csak közben a világ megy előre, az ellenfelek pedig erősödnek, és ha nem tartjuk velük a lépést, akkor lemaradunk!

És gyakorlatilag ez az, ami érezhető sok vállalkozás esetében is. A cégvezető kiskirályként próbálja vezetni a cégét, a dolgozók pedig ennek megfelelően megfélemlítésben végzik a munkájukat. Mert nem divat hibázni! Azt gondoljuk, mert ezt nevelik belénk már az általános iskolában is, hogy hibázni rossz. Csináld meg elsőre jól, vagy hallgass örökre. Ugyan kérdezzük már meg a legmenőbb cégek vezetőit, hogy ők mennyit hibáztak. Az igazán sikeresek élvezik a kudarcot, mert abból lehet tanulni. A magyar cégvezetők és alkalmazottak pedig rettegnek tőle, és félelemben élik az életüket.

Gondoljunk bele abba, hogy mi történik akkor, ha egy dolgozó elront egy terméket, vagy esetleg sok terméket? Egy nyugati munkás megáll, és jelzi a főnökének, hogy probléma van, és keressenek rá megoldást közösen. És mi történik egy magyar vállalkozásnál? Megpróbálják fű alatt eltüntetni a bizonyítékokat, hogy bárki elrontott valamit. Ha nem lehet kijavítani a terméket, akkor majd bekerül a szekrény alá/mögé, és gyorsan varázsolnak valamit, hogy az elvárt jó darabszám meglegyen. Mi lesz ennek a végeredménye? A dolgozó panaszkodik, hogy halálra dolgozza magát, a vezető meg panaszkodik, hogy nem elég hatékonyak az emberei. És ez így megy folyamatosan, hatalmas erőforrásokat elpazarolva.

Mi történik eközben a nyugati cégnél? Összerántanak egy team-et, hogy kiderítsék, mi okozta a problémát, mitől lett az a sok selejt. Ha a dolgozó volt a hibás, akkor sincs probléma, mert egy képzéssel, monotonitás csökkentéssel meg lehet előzni, hogy legközelebb baj legyen. Mi van, ha a dolgozó mindent úgy csinált, ahogy le volt írva, mégis rossz lett a termék? Megnézik, hogy nem kell-e változtatni a szabályozáson. Tehát nem ülnek a babérjukon, hanem folyamatosan keresik a lehetőségét annak, hogy fejlődjenek. Közösen!

Szerintem ezt szerette volna Katinka is, csak a magyar módszer jellegzetessége, hogy nyilvánosan nem szabad kritikával illetni a rendszert, mert akkor automatikusan a rossz oldalra kerül. Pedig neki van is oka aggódni, ha tovább tervezi a karrierjét, mint amekkora időtartamra a vezetés kivár.

A legtöbb ország megszüntette a királyságot, vagy megálltak ott, hogy max. egy király legyen, de nálunk egész komoly hierarchiája van a kisebb-nagyobb királyságoknak, és ez nem viszi előre a dolgokat, hanem úgy néz ki, hogy elég komolyan hátráltatja.

Ha tetszett a bejegyzés, akkor kérlek nyomj egy „Tetszik”-et, és oszd meg ismerőseiddel!