Nem célom politizálni a blogban, de van néhány dolog, aminek az aktualitása mellett nem lehet csak úgy elmenni. Sokan tudják, hogy egyetemen tanítok, így van alkalmam belülről látni azt az állapotot, ami a nyugdíjas korú oktatók körül zajlik. Tudom, látszólag az is probléma, amit a kormányzati intézkedés kiváltott, de van mellette egy sokkal súlyosabb probléma is, amit az illetékes döntéshozóknak illene tudni, ismerni.
Az, ami a kormány csőrét bökheti, az az, hogy ha valaki a nyugdíj mellett oktat, akkor gyakorlatilag dupla pénzt kap az államtól, mivel mind a két tételt neki kell fizetni. Ha csak ezt az egyetlen apró részletet nézzük, akkor ezzel még egyet is lehet érteni. De a megvalósítás már erősen sántít. Aki pár éve nyugdíjban van, annak a rendszeres nyugdíjemelésnek köszönhetően, és annak, hogy az oktatói bérek évek óta változatlanok, előállt az a helyzet, hogy sok esetben a nyugdíj magasabb, mint az aktív oktatással megkeresett fizetés. Amikor ilyen helyzetben választás elé állítják az oktatót, akkor az első sértettségtől sem mentes válasz simán lehet az, hogy akkor ennyi volt, marad a nyugdíj, mert azért meg is kellene élni valamiből. És itt jön a kormány egyik impotenciája, hogy képtelen rendszerben gondolkodni. Mert ez az egész sokkal többről szól.
A megoldás lehetett volna egyébként az is, ami pár éve, évtizede már általános volt, hogy aki a nyugdíj mellett dolgozik, annak személyi adó kötelessé válik a nyugdíja. És ez persze mindenkire vonatkozott, nem csak egy bizonyos rétegre.
A probléma gyökere
A híradásokban az elmúlt napokban csak azt lehetett hallani, hogy ha el kell küldeni az oktatókat nyugdíjba, akkor tanszékek, szakok léte kerül veszélybe. Ezt sokan csak nyugtázták, és betudták annak, hogy ez akkor most a nyugdíjazás miatt van. Pedig nem! A tanszékek és szakok veszélybe kerülése már egy több évtizedes folyamat. És jelzem, szűnt már meg úgy szakirány, hogy szép csendben kihaltak az oktatók, csak annak nem volt ekkora publicitása. A fő probléma nem a nyugdíjazás, hanem a karriertervezés, az utánpótlás nevelés hiánya. Miért van az, hogy ha elküldenek egy 65 éves oktatót, akkor nincs helyette egy 40-50 éves, aki hasonló szakmai hozzáértéssel rendelkezik? Arról már nem is beszélve, hogy ha ez a korosztály hiányzik, akkor hol vannak a fiatalabbak? Ha egy oktató elvesztése veszélybe sodorja egy szak létét, akkor mihez kezdenének, ha ez az oktató meghalna?
Felsőoktatási auditok során számtalanszor kaptam már azt a választ arra a kérdésre, hogy hogyan történik a helyettesítés, ha az oktató lebetegszik, hogy akkor elmarad az óra! Köszönhetően annak, hogy nincs kompetens személy, aki az adott témához megfelelően értene.
Azt kell látni, hogy a felsőoktatásban nem oldható meg úgy a személyzeti politika, hogy ha egy oktató el tudja látni egy adott létszám oktatását, akkor nincs is szükség több oktatóra. Mert akkor oda jutunk, ahol most vagyunk. És igen, ezt nem lehet csak az állam által finanszírozott összegekből megoldani, ide bizony be kell vonni külső forrásokat is.
Azt is látni kell, hogy a jelenlegi bérezési rendszer, bértábla elavult. Mellé jön még az is, hogy ma már nem menő oktatónak lenni. Nincs megbecsülése ennek a hivatásnak sem anyagilag, sem erkölcsileg. Hol van már az az idő, amikor a tanár a felső középosztályhoz tartozott. Ez már egy más világ, ahol bizonyos estekben a tanárt hajléktalannak nézik. Tudom, ez egy másik véglet, és átlagban nem ennyire rossz a helyzet. De gondoljunk bele, hogy miként tud működni ma pl. az informatika oktatás? Ha ránézünk a közalkalmazotti bértáblára, és megnézzük, hogy a munkaerőpiacon mennyit kínálnak egy informatikusnak, akkor vajon mivel lehet rávenni a fiatalokat, hogy legyen utánpótlás? Egy olyan fiatalt, akinek el kell indítania a saját életét, meg kell teremteni az anyagi értelemben vett egzisztenciát.
Ahhoz, hogy ne legyen a felsőoktatásban még nagyobb baj, mint ami most van, komoly szemléletváltásra van szükség. Az államnak úgy kell rá tekinteni, mint egy befektetésre, hogy ha onnan kikerül valaki, akkor magasabb jövedelmi kategóriában lévő munkát tud elvállalni, ami az államnak plusz bevételt jelent.
Egy járható unortodox út
És ha már szemléletet váltunk, befektetésként tekintünk az oktatásra, annak megfelelően lehet átalakítani a teljes rendszert. Lehet arra hivatkozni, hogy a kényszernyugdíjazás kapcsán, hogy ez egy bevált európai gyakorlat, hogy ha az oktató eléri a nyugdíjkorhatárt, akkor elküldik. De azt is látni kell, hogy ezek az elküldött oktatók utána elmennek Amerikába, ahol tárt kapuk várják őket. Az ottani alapelv az, hogy amíg az oktató be tud menni ez egyetemre, addig engedik neki, bár nem lennék meglepve, ha a mai technikai színvonal mellet még utána is megtehetnék. Ami előny származik ebből a tengerentúlon, hogy az Európában felhalmozott, sok esetben több, mint 40 éves tapasztalatot szinte ingyen odaviszik, mert ezeknek az embereknek ez az életük.
Ha már a kormány annyira szereti az unortodox megoldásokat, akkor megtehette volna azt is, hogy itthon teremti meg azokat a lehetőségeket, amiket az amerikaiak, és olyan rendszert alakít ki, hogy inkább ide jöjjenek Európa nyugalmazott oktatói/kutatói. Mi lehet bennünk vonzó? Akár az is, hogy a család, unokák csak pár száz, vagy 1-2 ezer kilométerre vannak, akiket akár egy hétvégén is meg lehet látogatni. Kisebb lehet a kulturális különbség, és akár sokkal jobban otthon érezhetnék magukat.
Persze ehhez nem forráselvonás kell, hanem kőkemény befektetés, és szemléletváltás. És nem utolsó sorban rendszerben gondolkodás!
(képek forrása: www.lboro.ac.uk, istenbizony.hu)
Ha tetszett a bejegyzés, akkor kérlek nyomj egy „Tetszik”-et, és oszd meg ismerőseiddel!